A végén aztán borul minden, de ez a kettősség teszi igazán élvezhetővé a sorozatot: mi az, amit elhiszünk és mi az, amit nem? Összegzés Na, hát ha végeredményben nem is azt kaptam, amire számítottam (vagyis nagyjából éreztem, hogy valami ilyesmi sztorit látok, ám naivan bedőltem a kommentelőknek), azért azt el kell ismerni, hogy A kívülálló igencsak kivételes sorozat lett, amelyből csak úgy sugárzik az igényesség, ennek köszönhetően pedig számos olyan élménnyel lettem gazdagabb, amely után kimondhatom: vétek lett volna kihagyni! A kívülálló az egyik legerősebb Stephen King-adaptáció lett, amelyben tökéletes egyveleget alkotnak a nyomasztó képek és a kifogástalanul megkomponált zenék, ennek köszönhetően pedig folyamatosan az az érzése támad az embernek, mintha a következő pillanatban valami szörnyűség következne be, így lényegében végigparáztam az egész szériát - az utolsó néhány epizódot leszámítva. És most jön a feketeleves: míg az első epizódok szinte hibátlanul építkeztek és egyre jobban elmélyítették a nézőt a rejtélyben és a misztikumban, addig az utolsó részek sokkal inkább egy össznépi leszámolásra emlékeztettek, ahol úgy éreztem magam, mintha egy házibuli másnapján lennék, ahol mindenki összevissza ténfereg és csak az időt akarják elütni a következő buszig.
A prímet persze a két főszereplő, Erivo és Mendelsohn viszik. Az előbbinek könnyebb a feladata, hiszen a "flúgos nő" figurája konkrét kapaszkodókat kínál a játékához, és sajnos ezt a "flúgosságot" a rendezők hajlamosak túl is tolni, és a színésznő arcára rászáradt maszkként rögzíteni. A nézők nagy szerencséje, hogy Eviro ennek ellenére időről időre előbújik a maszk mögül, és képes felvillantani a karaktere árnyaltságát. Mendelsohnt ilyen téves rendezői megközelítések nem korlátozzák. Rutinosan, de nem sablonosan hozza a magánéleti tragédiától gyötört és fásult, de a törvény igazságában sohasem kételkedő rendőrt. Tökéletesen hiteles. Elhisszük neki a jelleme fejlődését, mert tétje és értelme van, ahogyan racionális emberként veszettül és makacsan tiltakozik az irracionális lehetősége, majd léte ellen, neki pedig tehetsége is van, hogy ezt a földrengéserejű nagy átalakulást apróbb lépésekben jól eljátssza. Vele kapcsolatban egyedül a pszichologizáló vonulatot érezhetjük fölöslegesnek, amikor egy lélekgyógyász fárasztóan könyvszerűen analizálja a pszichéjét, olykor tényleg már csak egy folyamatábra hiányzik a falról, miszerint ez a gyász öt állomása, tessék megtanulni, mert legközelebb kikérdezem.
Márpedig egy ilyen bonyolult gyilkossági ügyben nagyon kevés lesz az a megoldás, hogy itt bizony egy démon vagy egy ördög miatt kell szenvedni embereknek, és nem azért, mert a főhősnek van egy titkos zaklatója, aki egészen parádés ügyeskedéssel próbálja tönkretenni az életét. Ráadásul a harmadik résztől behoz egy olyan karaktert (Cynthia Erivo) a sorozat, ami egy rossz B-filmes karikatúrának tűnik. A kicsit OCD-s, kicsit zakkant zseni, aki majd jól utánajár a sok rejtélynek, de a sorozat annyira ki akarja hangsúlyozni, hogy ez a nő bizony nem teljesen százas, hogy felesleges perceket tölt el időközönként ennek illusztrálásával. Erivo alakítása külön ront az egészen, egyszerűen se komolyan venni, se szimpatizálni nem lehet vele, annyira sokoldalúként próbálják bemutatni ezt a nem hétköznapi zsenit, hogy pont ettől lesz egydimenziós. Bateman drámája mellett pedig már-már irritáló azt látni, hogy az írók milyen részleteket gondoltak fontosnak bemutatni Erivo karakteréről, miközben alig-alig haladnak a rejtély felgöngyölítésével.
King esetében nagyon gyakran azt érzem, hogy az elején remekül teszi le az alapokat az álmos kisvárossal, a hétköznapi szereplőkkel, és az életükbe belerondító sötét tragédiával, majd ügyesen vezeti rá a nézőt a legnagyobb kérdések feltevésére. Azonban a modern tévégyártás egyre inkább olyan irányba tart (Watchmen, Westworld, True Detective, csak hogy az HBO-nál maradjunk), hogy a képkockákat elemző Reddit-huszárok korában nem engedheti meg magának egy forgatókönyvíró, hogy valami egészen eszement rejtélyt úgy oldjanak meg, hogy annak ne legyen kidolgozva minden részlete. 10 Galéria: A kívülálló (The Outsider) Fotó: HBO A kívülálló esetében éppen az a baj, hogy amikor a második-harmadik rész környékén is gondolkodik az ember, hogy az adott rejtély mégis hogyan történhetett meg, akkor kifejezetten lelombozó észrevenni, hogy a megoldás nem logikai alapon fog történni, hanem belekeverik a természetfelettit. Kingnél túl sokszor az történik, hogy adott egy remek rejtély, majd a végén az a csattanó, hogy mindenről egy szörny, egy gonosz álommanó, egy átok vagy valami más fiktív alak tehet, nincs igazi katarzis, hogy a néző magát okolhassa, amiért nem vett észre egyszerű logikai összefüggéseket.
Itt a vége a cselekmény részletezésének!
A kívülálló akkor jó és attól működőképes, amikor nem akar mindent szájba rágni. Inkább a nézőkre bízza a döntést, mit hisznek el és mit nem. Például azt is, hogy a világunkon túl és vele egyidejűen tényleg egzisztál-e egy ősibb és mélyebb valami, jóval és gonosszal egyaránt. Nem ad GPS-koordinátákat a pokolhoz, de azt jó érzékkel sejteti, hogy könnyen találkozhatunk annak valóságával – Flint Cityben vagy bárhol másutt. Azért pedig különösen hálásak lehetünk, hogy nem él vissza a bizalmunkkal. A történetben pont annyi volt, amelyet tíz ötvenperces epizódban elmesélt, jó színvonalon, izgalmasan. Azzal a kellő bátorsággal, hogy a fő támasz ne a szó alapanyaga legyen, hanem a kép, másrészt pedig úgy, hogy egy kommersz, szórakoztatása szánt széria beszélhet mélyebb filozófiai és erkölcsi tartalmakról is. Tagadhatatlan, hogy ebben a tekintetében a sorozat inkább a Twin Peaks gondolatvilágával mutat rokonságot, semmint King könyvével. Mindezt egy nagyon igényesen kivitelezett képi – és zenei – világ teszi teljessé.
Hozzá kell tenni, hogy az évad második felére ez a karakter is kezd izgalmassá válni, de nagyon megtörte a sorozatot a harmadik, negyedik és ötödik epizód szempontváltása. Addig ugyanis egy True Detective első évadát idéző, nyomasztó thrillert látott az ember, utána viszont csak egy közepesnél jobb CSI-epizódot némi földöntúlival. Eddig hat részen van túl a sorozat, de a közepén sikerült valamennyire komolyan vehetetetlenné tenni egy kifejezetten sötét történetet. A természetfeletti szállal azt a lehetőséget is elveszi a nézőtől, hogy magától oldja meg a rejtélyt, ráadásul egy kifejezetten gyenge színészi teljesítményre felhúzva görgetik tovább a dolgokat, amikor Bateman és családjának tragédiája, illetve a hibázó rendőr Canossa-járása százszor izgalmasabb, mint az, hogy a flúgos magánnyomozó annyira OCD-s, hogy az éjjeli szekrényre csak bizonyos szögben hajlandó kirakni a kedvenc dekorációs elemeit. A szerelmi életének bemutatása meg aztán pláne teljesen indokolatlan egy ilyen történet közepén.